A németek kitelepítése

A német lakosság kitelepítését a Németország által a háborúban elfoglalt területekről a győztes szövetségesek háború után tartott potsdami konferenciája írta elő (1945 nyarán). A németek kitelepítésével az érintett országok politikusai, így a magyar kormány tagjai és a magyar politikai pártok többsége is egyetértett. Magyarországról körülbelül 200 ezer németet űztek el (deportáltak) 1946–1948 között. A megalázott és elüldözött emberek többségének egyetlen bűne volt: a származása.

A kollektív bűnösség elvének elutasítása

Az intézkedések ellenére a magyar kormány többször is kijelentette, hogy nem ért egyet a kollektív bűnösség elvével és a magyar állampolgárok tisztán etnikai, származási okból történő kitelepítésével. Ugyanis a helyreállított Csehszlovákia vezetői a német és magyar lakosság egészét felelősnek tartották az ország (Csehszlovákia) háború előtti feldarabolásáért (kollektív bűnösség).

A csehszlovákiai magyarok és németek helyzete

Csehszlovákiából 3 millió németet telepítettek át Németországba. A németekhez hasonlóan szerettek volna a felvidéki magyar lakossággal is eljárni. Ezt a szándékukat a szovjetek támogatása ellenére a szövetséges hatalmak elvetették. Így tárgyalások kezdődtek a magyar és a csehszlovák kormány között, amelyek végén úgynevezett lakosságcsere-egyezmény született.

A lakosságcsere következményei és a magyar menekültek sorsa

A lakosságcsere-egyezmény értelmében mintegy 73 ezer magyarországi szlovák hagyta el az országot, és ezért ugyanennyi felvidéki magyart köteleztek az áttelepülésre. Valójában majd 90 ezer magyar elűzésére került sor a csehszlovák hatóságok zaklatásainak következtében. A magyar vezetők számítottak arra, hogy az 1938–1941 között Magyarországhoz visszakerült területekről, ha azok nem maradnak magyar kézen, a magyar lakosság egy része ismét elmenekül. A számítások helyénvalónak bizonyultak, az áttelepítetteken kívül 200 ezer magyar menekült el a szülőhelyéről. Ők kaphatták meg az elűzött németek házait, földjeit.